A Logoszra hangolt művészet



"Mennyi liturgikus tolta félre ezt a kincset (mely az egyház számára a musica sacra) azzal, hogy csak "ke­vesek számára elérhető?" Félretették azzal a jelszóval, hogy a zsinat utáni liturgia mindenki számára és bár­mely pillanatban 'megközelíthető' legyen. Tehát nincs többé 'egyházi zene' -legfeljebb különleges alkalmak­ra száműzve a katedrálisokba -, csak 'sablonzene', dalocskák, könnyű dallamok - ami éppen divatos.
 
Egyre nyilvánvalóbb lett az a meghökkentő elsze­gényedés, ami ott mutatkozik meg, ahol elűzik a szé­pet, és mindent csak a 'hasznosság' szempontjainak rendelnek alá. A tapasztalat bebizonyította, hogy ha egyedül a 'mindenki számára való hozzáférhetőség' szempontjaihoz tartjuk magunkat, attól a liturgia sem érthetőbb, sem nyitottabb nem lesz, csak szegényebb. A liturgia 'egyszerűsége' nem jelent se szánalmassá­got, se olcsóságot. Van a banálisból származó egysze­rűség, ami a történelmi-kulturális vagy lelki élet gaz­dagságából ered. Száműzték az egyházból a nagy zenét, az 'aktív részvétel' nevében. Ám ez a 'részvétel' miért nem jelentheti a lélek és az érzékek útján történő elfogást? Odahallgatni, felfogni, felindulni - mind­ezekben tényleg nincs 'aktivitás'? Ez nem lekicsinylé­se az embernek? Hiszen a pusztán szóbeli kifejezésre való korlátozását jelenti, pedig ma már tudjuk, hogy mindaz, ami bennünk értelmileg tudatos és felszínre jön, csak csúcsa a jéghegynek, azzal hasonlítva össze, amit az ember egésze jelent.
 
És ezt senki nem azért kérdezi, mert szemben áll azokkal a törekvésekkel, amelyek az egész nép ének­lésére vonatkoznak. De ez a 'szokásos zene' nem lehet kizárólagos, mert ezt nem igazolja sem a zsinat, sem a lelkipásztori szükséglet.
 
Ha az egyház megelégszik a 'sablonmuzsikával' , maga is hatásképtelenné válik. Az egyháznak a 'dicső­ség városának' kell lennie, ahol összegyűjti és Isten színe elé viszi az emberiség legmélyebb vágyait. Az egyház nem elégedhet meg azzal, hogy az átlagos íz­lést szolgálja. Neki fel kell ébresztenie az egész koz­mosz hangját, és dicsőítve a Teremtőt feltárni a koz­mosz előtt a maga dicsőségét, s ezáltal alakítva őt magát is széppé, lakhatóvá és szerethetővé."
 
RATZINGER, J., Beszélgetés a hilről Villorio Messorival
(Fordította: Lénárd Ödön SchP),
Vigilia, Budapest 1990, lll-In
 
A SZENT ZENE JELENTŐSÉGE
 
"Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsül­hetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezés­mód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szentszövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része. Valóban, a szent ének jelentőséget a Szentírás, a szentatyák és a római pápák is hangoztatják, akik korunkban, élükön Szent X. Piusz pápával, nyomatékkal mutattak rá a szent zene szol­gáló szerepére az istentiszteletben. Ezért a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben feje­zi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagít­ja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat. Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föl­tételek és helyt ad nekik az istentiszteleten. A Szent­séges Zsinat megtartva az egyházi hagyomány és rendtartás szabályait és előírásait, s figyelembe véve a szent zene és ének célját, mely Isten megdicsőítése és a hívők megszentelése, a következőket rendeli el: a liturgikus cselekmény nemesebb formát ölt, amikor az istentiszteletet ünnepélyesen, énekelve és assziszten­ciával végzik, a nép pedig cselekvően bekapcsolódik. A nyelvet illetően a 36., a szentmisét az 54., a szent­ségeket a 63., a szent zsolozsmát illetően a 101. pont­ban mondottakat kell·megtartani."
 
Sacrosanctum Concilium 112-113.
(Il. Vatikáni Zsinat, Konstitúció a szent liturgiáról)