Imádság a hit lélekzet vétele

A hit és az imádság
 
Nem mondhatunk semmit a hitről, ami ne szólna egyúttal az imádságról is. Az imádság a hit élő lélegzete.
 
Napjainkban az imádság átélésének két módja, és ebből faka­dóan az imádság két formája terjedt el az emberek között. Az egyik forma az "elszigetelt" imádság. A hét hat napján az em­ber elmerül a mindennapi foglalatosságokban. A vasárnap meghozza az imádságra szánt időt. Ilyenkor az imádság olyan, akár egy oázis a sivatagban: körül van véve a világi feladatok­kal, érdekekkel, érdeklődésekkel, el van szigetelve a konkrét élettől: olyan tiltakozás, harc, feszültség eredménye, amely ki­szakítja az embert a hitetlenség hétköznapjaiból.
 
Az imádság másik típusa az "integrált" imádság. Ebben nincs éles szakadék a mindennapi élet és a vasárnapi imádsá­gos szavak között. Az életet áthatja az imádság, az imádságot az élet. Élet és imádság elválaszthatatlan egységet alkot.
 
Milyen módon valósulhat meg az "integrált" imádság? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vizsgáljunk meg közelebbről néhány alapvető vallási igazságot. Nem igaz az, hogy csak az ember képes imádkozni. Az emberek imádsága mellett ott van a világ imádsága is. De az emberekben magukban is - a sza­vak imája mellett - ott él a tettek, a konkrét élet imája. A világ szüntelenül imádkozik azzal, hogy létezik, és azzal, hogy ilyen és nem másmilyen. Vessünk egy pillantást az élő organizmusok elemi sejtjeinek bonyolult működési mechanizmusára, lenyű­gözően összetett felépítésére és egyszerű, érthető működésére. Ami a sejt létezését illeti, tudniillik hogy ilyen és nem más, hogy a neki kiszabott törvények alapján működik - ez az ő há­laimája. Így van ez a minket körülvevő világ minden részecské­jével. Van imája a kerengő elektronoknak, a végtelen világegye­temben hatalmas sebességgel száguldó galaxisoknak, az almafa tavasszal kinyíló virágának, az egyetlen napig élő pillangónak, és a minden időt körülölelő örökkévalóságnak. Az embert szolgáló gépek ritmusa, a terjedő fénysugár ritmusa, az élet és a ha­lál ritmusa - mindez a legvalóságosabb imádság abban a kör­nyezetben, amelyben szüntelen élünk.
 
Szent Ferenc ezt írta:
 
"Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
 
És mindennemű gyümölcsöt terem,
füveket és színes virágokat."
 
Az embernek bele kell merülnie a világ dolgaiba. Fel kell fe­deznie a világ imáját. A világ imájában meg kell látnia Istent, a világ Teremtőjét.
 
Létezik az embernek egy olyan sajátos imádsága is, amely más, mint a szavakba foglalt ima. Ez az emberi cselekedetek imája. A cselekedet imája az Isten akaratával egyező élet imája. Az orvos, aki a saját életét kockáztatva megment egy embert - a tudásával és bátorságával imádkozik. A vasúti síneket javító munkásember fizikai erőfeszítésével és fáradságával imádko­zik. Mindaz, amit az ember Isten akaratával egyezően tesz, Is­tent dicsőíti, és hiteles imádság.
 
Akkor is imádkozol, amikor azért állsz sorban, hogy segíts egy másik emberen. A vizsgára való felkészülés fáradságával is imádkozol. Imádkozol a másik ember számára fontos beszélge­téssel. A munkáddal, a pihenéseddel, a mosolyoddal, azzal, ahogyan egy gyerek haját fésülöd, vagy fát ültetsz a parkban azért, hogy a világ szebbé váljon. Imádkozol akkor, amikor le­győzöd a bűn, a gyűlölet kísértését. Isten ott rejlik a mindenna­pi fáradságos munkád imájában. Fel kell fedeznünk Istent az emberi cselekedetek imájában.
 
Mindezek alapján mi a szavakba foglalt ima, amelyet Isten elé viszünk e pillanatban? Csak az ember ajánlhatja fel Istennek a szót és a szóba foglalt gondolatot. Mert csak az ember birto­kolja a szavak megalkotásának és a gondolatok szavakba foglalásának képességét. Csak az ember szellemi lény. Az ember a szavakon keresztül fogalmazza meg Istennek a lélek, a szabad­ság, az értelem hódolatát. Ez az imádság legtökéletesebb for­mája, mert a szellem tökéletességét követeli meg az imádkozó­tól. A szó imájában az emberi szellem hódol Istennek. Van imája az anyagi világnak, van imája az emberi cselekedetnek. Ha hiányozna a szó imája, az imádság egyetemes harmóniájában feszültség, disszonancia és üresség alakulna ki. Az ember bű­nös lenne, mert ő lenne e feszültség okozója. Most már jobban megértjük, miért tartja azt a keresztény etika, hogy aki nem imádkozik - bűnt követ el.
 
A bevezetőben azt mondtam, kétféle imádság létezik: az "el­szigetelt" és az "integrált" imádság. Az "integrált" imádság nem egyéb, mint hit és szó. A hit, hogy Isten ott van a világ imájában és az emberi cselekedetek imájában. A szó, amellyel lelkedet a világ egyetemes imájába kapcsolod.
 
Amikor templomba mész, ne gondold, hogy valami rendkí­vüli és különös dolgot teszel, olyasvalamit, ami oázist jelent a mindennapi életed hitetlenségének sivatagában. Hogy ez meg­feszített idegeket, sajátos hangulatot, a világból való kiszaka­dást követel. Megszokott, hétköznapi dolgot teszel. Egyszerűen csak bekapcsolódsz a lét, az élet, a halál, az emberi cselekedetek természetes imájába - belefonod a lelkedet. Ez a legegysze­rűbb, a legáltalánosabb és a legtermészetesebb dolog.
 
         /Józef Tischner: Hogyan éljünk?/